Vita hazánk természeti, gazdasági adottságairól

Hazánk természeti és gazdasági adottságainak kiaknázása népgazdaságunk tervezésében

Vitavezető: MARKOS GYÖRGY

Elnök: HEGEDŰS B. ANDRÁS

1956. június. 20.

[…]

MARKOS GYÖRGY: Engedjék meg, hogy egy filozófiai kérdéssel kezdjem, amit hiányoltam a Lukács-vitán. Mindnyáján ismerjük azt a harcot, amelyet a marxizmus folytatott a természet és a társadalom vulgáris értelmezése ellen, a földrajzi determinizmusnak torzító, idealista álláspontja ellen. Nem egyszer elvileg és gyakorlati példákon bemutatva lerögzítettük azt, hogy a természeti földrajzi környezet nem dönti el a társadalom anyagi életét, nem dönti el a társadalom fejlődését.Ezt nagyon is sokszor hangsúlyoztuk, és ez önmagában véve nem lett volna baj, de akkor, amikor minden tudományos, szaktudományi vagy filozófiai tétel dogmává merevedik, akkor már csak fekete-fehérben, igen-nemben gondolkozunk, és a végén oda jutottunk el, hogy ha nem is kimondottan, de gyakorlatilag arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy a természeti adottságok, lehetőségek egyáltalán nemlétező tényezők. Megfeledkeztünk Marxnak A tőkében nem egy helyen hangsúlyozott tanításairól a természeti tényezőknek szerepéről a termelésben, az érték-többletben stb., és a végén eljutottunk annak a filozófiai lónak a másik oldalára, amelyet röviden úgy nevezhetnék, hogy: földrajzi determinizmus, és helyette beleestünk a földrajzi nihilizmusba. (…) A Szovjetunió geológiai szénkészletei a legutolsó nyilvánosságra hozott közlés szerint 1654 milliárd tonnát tesznek ki, a mienk 3 milliárd körül van valahol az 1946/49-ben közölt utolsó becslesek szerint. Azóta nyilván sem a Szovjetunió geológusai, sem a mieink nem voltak tetlenek, de egyelőre ez a nagyságrendi különbség érezhető, különösen akkor, ha ezt a lakosság létszámához is viszonyítom. A Szovjetunió vasérckészlete - a vaskvarcitokat is ide értve — 270 milliárd tonna a legutolsó nyilvánosságra hozott becslés szerint, a mienk 20 millió tonna. Tehát sok minden van, ami a Szovjetunióban másképpen történik es ami más arányokat kényszerít ránk is. (…) Népgazdaságunk és perspektivikus tervezésünk legsúlyosabb tétele mezőgazdasági fejlesztésünk iránya és módszerei. A dogmatizmus elméletéből kiinduló uniformizáló, bürokratikus, látszatsikerekre törekvő gazdaságpolitika a szikjavítást tűzi ki célul, mert a vaksziken a terméshozam megfelelő áldozatokkal megduplázható. Ez igen jó optikát mutat, viszont ha savanyútalajainkat javítjuk fel lényegesen alacsonyabb költséggel, százalékban kifejezve a hozamemelkedés nem nagy, 30, 40, legfejlebb 50 %. De mi a fontosabb? A búza termésátlagot a sziken 3 mázsáról 6 mázsára emelni, vagy a savanyú talajon 8 mázsáról 12 mázsára?

[…]

JÁNOSSY FERENC: Ha beszélünk hazai gazdasági adottságokról, akkor nagyon gyakran részben panaszként hangzik el, hogy milyen anyagszegény ország vagyunk. Biztosan igaz, hogy nyersanyagszegény ország vagyunk, csak az a kérdés, hogy ezt a tényt hogyan vetjük fel: a mi gazdasági hibáinknak magyarázataként és leplezéseként vagy azért, hogy a nyersanyagszegénységből kiindulva helyes konzekvenciákat vonjunk le. Véleményem szerint két konzekvenciát kell levonni. Az első konzekvencia az, hogy nem lehet Magyarországon autarchiás törekvésekről sem beszélni, sem ilyeneket végrehajtani. Nem lehet Magyarországra alkalmazni azokat a gazdasági elméleteket, amelyek helyesek egy gazdasági zárt egységre. Es ha ezt mi már elvben elismertük, véleményem szerint a gyakorlatban még nagyon sok megmaradt ebből a szemléletből, amely zárt gazdasági egységből indul ki, amelyben autarchiás törekvések voltak. Felszólalásomban nem akarok kitérni arra, hogy egyes iparágak fejlesztése helyes volt-e, helytelen volt-e, melyik iparágakra kellene a fő súlyt helyezni, hanem inkább arra szeretnék kitérni, hogy itt van egy általános népgazdasági probléma, amely szorosan összefügg nyersanyagaink jobb kihasználásával. Úgy fejezném ki ezt, hogy: egész népgazdaságunknak hatásfoka. (…) Vegyük a következő modellt. Álljon az egész népgazdaság egy szénbányából és egy erőműből. A szénbánya adja a szenet az erőműnek, az erőmű ad áramot a szénbányának. Ha jól megy, marad utána szén is, áram is. De most nézzük meg, mi a helyzet, ha úgy a szénbányának, mint az erőműnek a hatásfoka romlik, például elavult kazánok vannak az erőműben, a szénbányában pedig nagy vízbetörések vannak, rengeteg energia kell a víz kipumpálására. El lehet képzelni egy olyan határesetet, hogy a szénbánya az egész szenet odaadja az erőműnek, és az erőműben termelt összenergiát a szénbánya felhasználja. Akkor azt mondom, hogy az egész verklinek a hatásfoka nulla, mert kifelé nem ad semmit. De népgazdasági tervezésünkben mi nem ezt a hatásfokot mérjük, hanem mérjük azt, hogy mennyi szenünk van és mennyi villamosenergiánk van. Ha kiindulunk a nulla hatásfokú modellből, és ha ezt az értelmetlenséget a kétszeresére növelem, akkor kétszer annyi szén van és kétszer annyi áram van - papíron és még mindig nincs semmi. (Derültség, taps.) (…) Miből adódik ez? Abból, hogy mi tovább futunk azon az úton, hogy mindenből legyen több, amihez nagyon sok beruházás kellene, ahelyett, hogy abban az irányban mennénk, hogy a hatásfokot növelnénk. A szemlélet, a - mondjuk - szépen felfelé menő vonalak, a mennyiségi, a volumenszemlélet uralkodik még mindig. Természetesen sokkal szebben néz ki, ha ma van 20 miihó tonna szenünk és lesz 29 millió tonna szén. Szebben hangzik, mintha azt mondanánk: talán akkor is lenne annyi szenünk, mint így, ha kazánjainkat rendbehoznánk, és a kevesebb szénnel annyi energiát termelünk, mintha a szén mennyiségét felemeljük. Csak ez a vonal egy kicsit zavarja a közgazdászokat, a volumenistákat, ha szabad így mondanom. De ez a hatásfok nemcsak az energiánál áll fenn. Fennáll például a minőségi kérdésekben. Ha egy autógumi kétszer olyan nagy időtartamot vagy kilométert fut, akkor fele kell belőle. Világos, hogy ez sem szép szám, ha ma van — nem tudom — hanyszázezer autógumi, es az ötéves terv végén ugyanannyit fogunk termelni. De ha elérjük, hogy a 70 000 km, amelyet most egy autógumi befut, 120 000 km-re nő, elértük ugyanazt a célt.

[…]