Pedagógusvita

Jegyzőkönyv

a DISZ Petőfi Körének köznevelési vitájáról

Elnök : Pataki Ferenc

Vita vezetők: Jóboru Magda és Gosztonyi János

A vita első napja 1956. szept. 28.

JÓBORU MAGDA: Felmerült az a kérdés is, hogy rehabilitálni^ kell azokat a pedagógusokat, akik számára a K.V. 1950. évi oktatásügyi határozata után adminisztratív eszközökkel lehetetlenné tettük a pedagógus kutató munkát, mint pl. Mérei Ferencet, Faragó Lászlót. (Taps). Egyöntetű volt a vélemény, hogy ezeknek a kutatóknak munka- és publikációs lehetőségeket kell biztosítani, s műveiket, mint bármely más kutatóét, szabad légkörű tudományos vitákban kell mérlegre tenni. Azóta Mérei Ferenc elvtárs megkezdte munkáját az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Lélektani Tanszékén, s folyamatban van mások ügyének rendezése is. (…) Közoktatásunk fejlődését kétségtelenül rendkívül károsan befolyásolták értelmiségi politikánknak azok az általános politikai helyzetből folyó hibái, melyeket az értelmiségi határozat feltár, megmutatva orvoslásuk elvi és gyakorlati módját. Az a tény, hogy a pedagógusok is hosszú éveken keresztül úgy érezték, s nagyon sokan meg ma is úgy érzik hogy valamiféle másodrendű — a munkásosztállyal és a dolgozo parasztsággal nem egyenértékű és egyenlő jogú — társadalmi kategóriához tartoznak, szükségszerűen éreztette hatását az oktató-nevelő munkában. Mert lehet-e bármiféle munkát s éppen a gyermekek eszének, szívének formálását igazán jól végezni kellő társadalmi megbecsülés nélkül a megaláztatás, meghurcoltatás lehetőségét is magában hordó feszült, izgatott légkörben? (…) Nemcsak pedagógusainkat, hanem egész közvéleményünket igen erősen foglalkoztatja a középiskolai és egyetemi továbbtanulás kérdése. Bizonyos, hogy az a helyes és ma is érvényes elv, hogy szocializmust építő országunkban a munkásosztály és a dolgozó parasztság gyermekei előtt szélesre kell tárni a közép- és főiskolák kapuit, elsősorban belőlük kell felnevelni a jövő értelmiségét, a gyakorlatban nem egy olyan torzulást szenvedett, ami politikai, gazdasági és kulturális károkat okozott országunknak. Az élet elemi erővel követeli minél több általános iskolát végzett tanuló mindenféle megkülönböztetés nélküli továbbtanulását. (Élénk taps). (…) Pedagógus körökben sokat vitatott kérdés középiskolai rendszerünk jelen helyzete. Különösen sok vita van a gimnáziumi képzés jellege körül. Mit kell tanítani egy olyan iskolatípusban, mely részben előkészít valamennyi egyetemre és főiskolára, részben — ahogy haladunk a kötelező középiskola felé egyre inkább a gyakorlati életre, elsősorban, ha nem is közvetlenül a termelő munkára. Itt merül fel az általános és politechnikai műveltséget adó iskola kérdése, a politechnikai képzés szükségessége, célja, tartalma, módszerei. Ha valaki a dogmatizmus, sematizmus, a személyi kultusz kulturális életünket mérgező hatását frappáns példákkal akarja illusztrálni, e célra kiválóan alkalmas szépirodalmi és publicisztikai alkotások mellett a siker biztos tudatával lapozhatja fel számos tankönyvünket is. Elsősorban tanterveinket és tankönyveinket hibáztatják azok is, akik súlyos prob lémának látják a tanulók túlterhelését.

GYÖRGY LAJOSNÉ: (Élénk taps). Az első, amiről itt szeretnék beszélni, a pedagógusok anyagi helyzete. A fiatalokkal kapcsolatban el szeretném mondani, hogy nekünk a legutóbbi pedagógus fizetésrendezés nagyon nagy csalódást okozott. Ugyanis a fizetésrendezés a kezdő pedagógusok fizetését meghagyta a régi színvonalon, ugyanúgy 944 forintot kap a pedagógus az első és a második esztendőben, mint eddig és a tizedik esztendőben is csak 1200 forintig emelkedik fel a fizetése, ha főiskolai képzettségű pedagógusról van szó. Pedig ma az egyetemi hallgatóknak, amikor kikerülnek az egyetemről, nincs ruházatuk, nincs lakásuk és ugyanakkor nagyon gyakran családjuk van. (Derültség).

A másik kérdés a tankönyvek. Nem a XX. Kongresszus óta, hanem hosszú esztendők óta mondjuk azt, hogy a tankönyvek nem használhatóak, nem tudunk belőlük tanítani. Óriási örömmel olvastuk például Jóboru elvtársnő beszédében azt, hogy a legártalmasabb tankönyvek, tehát a VIII. osztályos történelemkönyv és a IV. osztályos egyetemes történelemkönyv mellett például a VII.-es irodalomkönyv is kicserélésre került és nagy csalódással vettük észre hogy a könyv lényegében ugyanaz maradt, csak Sztálin neve helyett mindenütt „a fővezér” szerepel. (Élénk taps és derültség). (…) A harmadik, amiről beszélni szeretnék, az iskolán kívüli szervek szerepe és a gyermekek iskolán kívüli elfoglaltsága. Az egyik kérdés ezzel kapcsolatosan a sport. Az az általános sportőrület, amely az utóbbi években nálunk elharapódzott. Az általános iskolákban a sportverseny olyan szerepet tölt be mint semmiféle más megmozdulás. A délutáni tanításról a gyermekeket egy fél órára sem lehet elengedni azért, mert az Operába megy, de a sportversenyekre elmennek és az év végén az összefoglalások munkáját is teljesen felborítják a sportversenyek. Egy sportünnepély kedvéért bármikor fel lehet borítani a tanárok munkáját.

PATAKI FERENC: Mérei Ferenc elvtárs, akinek rehabilitálásáról Jóboru elvtársnő már tudomással bír, betegsége miatt nem tudott reszo-venni a vitán és ezért írásban küldte el felszólalását. Felolvasom.

“Kedves Elvtársak, Kedves Barátaim!

A pedagógusokon a sor, a neveléstudomány és a nevelés munkásain. Nekik kell ma szavukat hallatni a nagy perben, a dogmatizmus perében.Mint olyan sokszor az emberiség történetében, a haladás erői ismét visszavetették a dogmatizmus sötét kísérteteit, es megvédik az igaz, a jó és a szép jogát. A XX. kongresszus egy új felvilágosodást nyitott meg, amely a szavak mögött a gondolatot, az idézetek mögött a valóságot, a dossziék mögött az embert keresi. Legfőbb feladatunk ma az, hogy úgy állítsuk pellengérre a nevelésben bújkáló skolasztikát, s a tudomány felett ki.skirálykodó skolasztikusokat, amint azt saját területükön például a történészek és főként az írók tették. A dogmatizmus nevelési gyakorlata szemben áll mindennel, ami természetes és legszívesebben napiparancsok rendjébe kényszerítené a természetet. Szemben áll mindennel, ami szabadság, és legszívesebben ,,betervezné” minden ember érzelmi fejadagját. S különösképpen szemben all mindennel, ami eredeti, egyéni, mert hiszen az egyéniség mindig váratlan fordulatokat hozhat, amelyekre a dogmagyűjteményekben még nincs intézkedés. Nos, a természetesnek, a szabadnak és az egyéninek az elnyomása sehol sem lehet olyan veszedelmes, mint éppen a nevelésben. Hiszen a nevelő a természetes értelem, a szabad gondolat és az egyéni vélemény fejlesztésével biztosíthatja azt, hogy tanítványai szocialista közösségben keressék emberhez méltó helyüket. Így válik az egyéniség kérdése a szocialista felvilágosodás pedagógiájának egyik sarkpontjává. A dogmatizmus száműzte a neveléstudományból a gyermek egyéniségét, valójában száműzte magát a gyermeket is. A könyvtárra menő skolasztikus pedagógiai irodalmat megtöltötték a Sztálin-idézetek, de hiába keressük nem találjuk meg lapjain gyermekeink változatos, érzelmi és gondolati életét, képzeletüknek és játékaiknak megragadó gazdagságát. A dogmatizmus mindettől megriadt, mert a gyermeki világ tarkasága sehogysem illett a magyarázóelvek előregyártott rendszerébe. De nemcsak a gyermek és a pedagógus veszíti el egyéniségét a dogmák rendszerében, egyéniségét veszti az iskola is. A dogmatikus oktatásügyben KÖZÉRT-iskolák vannak; minden üzletben hajszál pontosan ugyanazt lehet kapni, ugyanannyiért. Ha csemege kereskedésről van szó, a rendszer igen kitűnő lehet. De képzeljék el ugyanez iskolában! Dogmatikus iskolarendszerben az iskolának nincs külön arculata. (…) A dogmatizmus tehát a pedagógiában többek között a nevelő és az iskolák uniformizálását jelenti. Ezzel szemben minden demokratikus es szocialista nevelésnek közös feltétele a nevelő egyéniség gazdag kibontakoztatása, az iskola sajátos, változatos arcának érvényesítése. A történelem átmenetileg kedvezhet az óvatosnak, de kerekét a bátrak forgatják. Nos, a bátrak a magyar értelmiség soraiban az írók voltak, s büszkén mondhatjuk: elsősorban a kommunista írók. 1953 júniusának friss levegőjében ők ütötték az első rést a dogmatizmus bizánci érckapuján. Követte őket a filozófusok egy csoportja: Lukács György és tanítványai. S bizton mondhatjuk — immár suttogni sem kell — hogy az értelmiség derékhada, a művelődés munkásainak, a pedagógusoknak a tábora is mélységes szolidaritást vállalt és vállal az írók ügyével, amely egyben a népé, a haladásé, az emberségé, a szocialista demokráciáé.” (Élénk, hosszantartó, majd ütemessé váló taps).

[…]

LITVÁN GYÖRGY: (Élénk taps). A múlt héten egy értekezletre hívtak be a DISZ központba több más pedagógussal együtt annak megbeszélésére, hogyan lehetne demokratizálni az ifjúsági szervezetet. Én ott akkor elmondtam és azt hiszem, hogy ide is tartozik, hogy ez a probléma egyáltalán nem egyszerű. A Jelnőtteknél, ha szabad ide a mi nemzedékünket is beleszámítani és főleg az értelmiségnél csak a demokratizmus mesterséges gátjait kell lebontani és íme, itt vagyunk! Az ifjúságnál más a helyzet, mert az ifjúság egyelőre nem tud mit kezdeni a szabadsággal. Erre tapasztalataim vannak az iskolából. Elmondtuk DISZ vezetőinknek éppen ezeket a demokratizálással kapcsolatos feladatokat és ők teljes közönnyel elengedték a fülük mellett, nemigen érdekelte őket a dolog. A politikai kér-désekben ifjúságunkat - ahogy itt többen elmondták - nem kívánom részletezni — a közöny és a cinizmus jellemzi. Milyen okok vezettek ide? Természetesen a legdöntőbbek es legfontosabbak az általános társadalmi és politikai okok. Végre most már eljutottunk ide, hogy látjuk, hogy ez a döntő, hogy a társadalom nevelte olyanná ifjúságunkat, Amilyen. (Taps). Azt hiszem nem kell bővebben magyaráznom a szavak és a tettek ellentmondását. Az ifjúságot kép mutatás és opportunizmus vette körül a felnőttek reszéről, akiket tisztelnie és követnie kellene. Végeredményben tehát az ifjúság természetes igazságérzete összeütközött a fennálló társadalmi valósággal. Ilyen összeütközés a régebbi fiatal generációkban is volt, de azok a generációk ilyen esetben odaállhattak a haladó mozgalmak soraiba. De hová álljon a mai ifjúság a mai helyzetben, amikoi éppen a leghaladóbb mozgalmon belül, a kommunista mozgalmon belül mutatkoztak ilyen visszásságok. Nekik tehat nem volt hová állniuk. Ebből ered az ifjúság menekülése a felszínességbe, a gondolattalansagba, a giccsbe, a ponyvairodalomba, a jampeckedesbe es így tovább. (…) Ha megnézzük, hogy Lenin 1920-ban, a Komszomol megalakulásakor mit adott útravalóul az ifjúsági szövetségnek, látjuk, mindannyian tudjuk, hogy a polgárháború kellős közepén egy. ezer sebből vérző országban azt mondotta, hogy tanulni és az egész kérdést a kommunista jövő perspektívájából nézte. Rákosi ellenben 1950-ben, amikor már létrejött és megszilárdult nálunk a proletárdiktatúra, amikor lényegében a hatalom kérdésében különösebb problémák nem jelentkeztek, mit mond az ifjúságnak? Beszédét egy mondatban a következőképp lehetne kivonatolni: mozgósítani az ifjúságot az egyház és a szociáldemokraták elleni harcra és az életszínvonal csökkentésére. Felhívom a figyelmet, hogy ebben a beszédben szerepel először a klasszikus- aranytojás hasonlat. A perspektíva tehát az ifjúság számára az volt,. Hogy az aktuális kampányfeladatok végrehajtója legyen, a szektás politika rohamcsapata legyen, ezt a szerepet szánta az ifjúságnak.

[…]