Kertmagyarország?

KERTMAGYARORSZÁG?[1]

ELNÖK: Fekete Ferenc

SZÍNHELY: Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem

nagy előadóterme 1956. október 17.

[…]

OKÁNYI IVÁN: A felszabadulás után ankétokon, tárgyalásokon szúrós, vádoló szemekkel közölték, hogy egyesek a reakciós és romantikus Kertmagyarország jelszó uszályába kerültek. Minden elkoptatott volta mellett kénytelen vagyok azt a frázissá vált megállapítást idézni, hogy a földön heverő aranyért nem volt szabad lehajolnunk. Aki kételkedik abban, hogy az arany a szó szoros értelmében a földön hever nálunk, azt megkérem, fáradjon ki most Szabolcs megyébe, és ott fogja találni a földön prizmába rakva az aranyat, azt a minőségű téli almát, amely minőséget ez idő szerint sehol Európában megtermelni nem tudnak. Ismerem Európát. Mi meg tudjuk termelni, meg is termeltük és készen, színarany korában kerül a földre, mert nem súlypontos, mint a kenyérgabona, mint a szarvasmarha. (Taps, derültség.) Nem volt súlypontos a kérdés. Ez egyúttal annyit jelentett, hogy a kérdéses területre nem volt szabad szakembert nevelnünk, a szocialista termelőüzemekbe nem volt szabad ezeknek a leendő termelési ágaknak alapfeltételét képező törzsanyagállományt beillesztenünk vagy begyűjtenünk.

[…]

GÖNCZ ÁRPÁD: Nagyon fontos az oktatás, mert a magyar parasztság kétharmadának, az egyéni parasztok gyermekeinek úgyszólván semmi lehetőségük sincs a tanulásra, arra, hogy művelt parasztokká váljanak. A mezőgazdasági nagyüzem felé haladást legfőképpen az akadályozza, hogy az eddigi merev szövetkezési és szövetkezetszervezési politika magát a szövetkezés gondolatát is sok helyen lejáratta. A belterjes gazdálkodás fontos előfeltétele a kenyérgabona vetésterületének csökkentése. A búza-vetésterület 34 százalékos csökkenése mellett az árugabona-termelés mindössze 7,3 százalékkal csökkent. Közben a búza mázsánkénti önköltsége mintegy 30 százalékkal lett kevesebb. A termés ilyetén való alakulásának legfőbb oka: megfelelő elővetemény után, jól munkált földbe idejekorán tudtak vetni. Ha a vetésterület országosan csökken, számítani kell arra, hogy a termésátlagok a kisebb területeken az első évben nem növekszenek jelentősen, de néhány év múltán a több takarmány, a több jószág, a több istállótrágya révén a kedvezőbb elővetemények nyomán oly mértékben növekedhetnek a termésátlagok, hogy a termelés mennyisége elérheti a jelenlegit.

[…]

SIMON GÁBOR: Kérem szépen, Simon Gábor mezőszentgyörgyi középparaszt vagyok. A rádióban hallottam a vitáról és nem voltam rest és eljöttem. Először is elnézést kérek, hogy közbeszóltam, de nem bírtam már hallgatni türelemmel, mert olyan dolgokat hallok itt, kérem szépen, mikor az egyoldalú támogatást csak mindig a szocialista szektoraink, a nagyüzemeink kapják, és a 65 százaléknyi középparasztságunk pedig mostohagyermeke marad mindig ennek a nemzetnek. (Taps.) Ezt példákkal igazolom. A községünkben van, kérem szépen, egy III. típusú önálló termelőszövetkezeti csoport. Tavaly 500 katasztrális holdon gazdálkodott és 19 000 forint összjövedelmi adót fizetett. Ugyanakkor pedig mi 10-15 holdig lévő középparasztok 4-500 forint holdankénti adót fizettünk. Tehát ez pontosan tízszerese vagy még többszöröse is, kérem, az egy-egy holdra eső adóztatásnak. A másik dolog, kérem szépen, beszolgáltatásnál is jóval kevesebbet, 30 százalékot ad be minden hold területről az az agyondédelgetett csoport, azt hiszem mindenhol az országban. Nem azért, mintha ellene lennénk a közös gazdálkodásnak, de nem ilyen formában, kérem szépen, mert mi is akarunk szövetkezni. (Nagy taps.) A másik dolog, kérem szépen, a premizálás. Egy esetet mondok itt is, például a cukorrépa-termelésnél. Én 150 mázsán fölüli termelő vagyok katasztrális holdanként, kapok 20 forint prémiumot, ugyanakkor a termelőszövetkezeti csoport 50 forint prémiumot kap 150 mázsán felüli termelésekért, ugyanabban a kategóriában. Kérdezem én azt, azon a földön, vagy annak a cukorrépának a hozamából több cukrot tud előállítani az ercsi vagy az ácsi cukorgyár? (Nagy taps.) Egy most megjelent rendelet azt mondja, hogy a kisparasztok nem termelhetnek paprikamagot - nekünk legalább is így mondják -, csak az állami gazdaságok. Pedig az előírt mennyiségen felül mindig több magot adtam be, harmadéve is a 41 kiló kötelezettség helyett 138 kilót adtam át. Nem zúgolódás, vagy panaszként mondom a beszolgáltatást sem. Tudjuk, hogy kötelezettségeink vannak, és az államnak is kötelezettségei vannak. De ahhoz, hogy többet termeljünk és még olcsóbban tudjunk termelni, mi is kérünk hitelt, és több műtrágyát és gépeket, és szerszámokat és eszközöket. Nem olyan ásókat és vasvillákat, amelynek négy ága van, de ha trágyahordásra kerül a dolog, hatfelé hajlik kérem szépen. (Taps, derültség.)

[…]

TILDY ZOLTÁN: (Nagy taps.) Kedves Barátaim! Én tudom, hogy szövetkezetekről beszélni ma Magyarországon sajnos a legnépszerűtlenebb dolog. Jártak nálam egyszerű magyarok és kérdem tőlük: hogy éltek otthon? Azt feleli az egyik, hogy végünk van, szocialista község lettünk. Aztán lassan kivettem belőlük, hogy milyen úton-módon született meg ez a megjegyzés. Azokon a módszereken, ahogyan a szövetkezeteket megalkották. És akkor az jutott az eszembe: milyen kevéssé bízhatott az az ember, vagy azok a szocializmusnak az erejében, jövőút-formáló erejében, aki úgy látta jónak, hogy diszkreditálja a szocializmus legszentebb tételét, a maga szocializmushoz nem illő embertelen módszereivel. (Nagy taps.) Megmondom ezen a gyűlésen is, amint megmondottam az országban számos helyen. Én hosszú ideig úgy gondoltam, hogy a magyar parasztság boldogulása és ezzel nemzetünknek a felemelkedése is akkor van biztosítva, ha egy gyökeres földreformmal szétosztjuk a földet és akkor apró kisgazdaságokban, fejlett gazdálkodást folytatva élnek az emberek és látják el az országot. Megmondom most azt is őszintén, hogy sokat gondolkozva az elmúlt nyolc esztendő alatt - időm volt rá elég[2] - (Derültség) és sokat foglalkozva mindennel, ami a mezőgazdaság problémáival összefügg, és aztán most meglátogatva az országot, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a jövő útja a szövetkezés útja. (Taps.) És mikor én ezekkel a halálig sértett emberekkel utána egy órát beszéltem, közmegegyezésre jutottunk abban a tekintetben, hogy valóban ez az az út, amin járni kell. De emberekkel csak emberséggel lehet bánni. (Nagy taps.) És én, ha lesz még módom rá, amennyi még hátravan az életemből, a magam részéről is mindent meg akarok tenni, hogy azokat a magyarokat, akik ma még nem akarnak hallani a szövetkezés gondolatáról, vagy már nem akarnak hallani a szövetkezés gondolatáról, azokat meggyőzzem arról, hogy ez az ő útjuk. Még egyszer kifejezem azt az örömöt, hogy ezen az estén is megindult a közvélemény-teremtésnek az útja, és én arra kérem a Petőfi Körnek a vezetőségét, hogy ha ma a vitát le is zárják, de a mezőgazdasági termelés sorsdöntő problémái számára találjanak még egykét estét ezen a télen, mert érdemes erről beszélgetni, az egész nemzetet szolgáljuk vele. (Nagy taps.)

[…]

LŐCSEI PÁL: A hazai agrárfejlődés útjait kutatva óhatatlanul szembekerülünk a kérdéssel: lehet-e mezőgazdaságunkat belterjesebbé tenni, s ezzel párhuzamosan a mostani ütemben folytatni a termelőszövetkezetek fejlesztését? Mert a fejlesztés eddigi és jelenlegi üteme irreálisan kitűzött célon alapul, és ezért szükségképpen nyomáshoz, erőltetéshez vezet. Márpedig nem lehet elvárni a szántóterület 65 százalékán gazdálkodó egyéni parasztságtól, hogy egyik kezével a nyomással szemben védekezzék, a másik kezével pedig új, belterjesebb, termelékenyebb, jövedelmezőbb mezőgazdasági ágak, kultúrák fejlesztésén munkálkodjék. Ez a nyomás - sajnos - most is lépten-nyomon fellelhető. Az elmúlt évek cikcakkos agrárpolitikája inkább nehezítette, semmint segítette fiatal termelőszövetkezeteink gazdasági, szervezeti és szakmai megszilárdítását. Mégpedig nemcsak az önkéntesség megsértésével, hanem a mennyiség és minőség viszonyának helytelen értelmezésével is. Az agrárterület számos vezetője - lent is, fent is -többre becsüli egy 10-15 tagot számláló téesz hevenyészett összetákolását, mint egy téesz gazdálkodásának intenzívebbé s ezáltal gazdaságosabbá tételét. Olvasván és hallgatván a legmagasabb helyekről jövő dicsekvést a szocialista szektor százalékarányának szüntelen növekedéséről - az embernek az az érzése támad, mintha a vezetők kívánalmainak akarnának eleget tenni, amikor fáradságot nem kímélve buzdítanak a szövetkezeti szektor térbeli, mennyiségi terjeszkedésére. (Tüntető taps.) Pedig februárban és azóta maguk is meggyőződhettek róla, hogy e kívánalmak szorgalmazói korántsem tévedhetetlenek.

[…]

LÉNÁRT GÁBOR: Nem lehet termelékenyebb, eredményesebb gazdálkodást folytatni, 27 százalékos termelésemelkedést elérni az egyéni gazdaságok jelentős akkumulációja, újratermelésük bővítése nélkül. Az 1955. márciusi párthatározat erre vonatkozó és számos más megállapítása ezért is helytelen. Vas Zoltánnak nincs igaza, amikor a konjunkturális mezőgazdasági árakkal kapcsolatban arról beszélt, hogy a parasztság, ellentétben a munkássággal 80-90 nap alatt keresi meg egész évi megélhetését. A parasztság életszínvonala nem ítélhető meg egyedül a mezőgazdasági szabad árak alapján, hanem figyelembe kell venni a sokkal alacsonyabb beadási árakat is, másrészt figyelembe kell venni a parasztság differenciáltságát, a szegényebb, kisebb földű gazdaságok leromlott állapotát. Az egész beadási rendszer megszüntetésén kellene gondolkodni, hiszen még Lenin sem tekintette a terményadót a Szovjetunióban végleges megoldásnak. A begyűjtési apparátus felszámolásával százmilliókat lehetne megtakarítani. 1953 előtt még lehetett tévedésekről beszélni. Ami azonban 1953 után és a III. pártkongresszus határozatai ellenére történt, az nem tévedés volt már, hanem bűn. Nyilvánvaló, hogy azokért a hibákért, amelyek a magyar mezőgazdaságban történtek, az elsőrangú felelős Rákosi Mátyás. Ennek ellenére Rákosi Mátyás a mi képviselőnk a parlamentben. Jogunk van arra, hogy ha nem vagyunk megelégedve képviselőnkkel, hívjuk vissza. Javaslom, hogy éljünk ezzel a jogunkkal.