A XX. Kongresszus és a történettudomány időszerű kérdései

Jegyzőkönyv

A marxista történettudomány időszerű kérdései

A DISZ Petőfi Kör ankétja

ELNÖK: Tánczos Gábor

VITAVEZETŐK: Mód Aladár, Zsigmond László, Györffy Sándor

1956. május 30.

[…]

VARGA JÁNOS: Hogyan lehetséges az, hogy egy történetírás, amely éppen a marxizmus birtokában sokkal nagyobb lehetőségekkel rendelkezik ahhoz, hogy feladatát be tudja tölteni, s valóban igyekezett a történeti irodalom területén érvényre juttatni a demokratikus és függetlenségi hagyományokat, ilyen kátyúba került? A döntő az, hogy a magyar történetírás elvesztette hitelét, mépedig azért, mert nagyon sok esetben nem mondott igazat. Nem úgy értem ezt elsősorban, bár ilyesmi is előfordult a magyar történetírásban, hogy tudatosan hazudott, hanem úgy, hogy számtalan esetben a teljes igazság, a teljes valóság helyére féligazságokat ültettek. A történelemnek ilyenfajta meghamisítása, mert akárhogyan is vesszük, meghamisításról van szó, különböző módszerekkel folyt: a tények kontraszelekciójával, bizonyos álláspontnak megfelelő történeti tények kiválogatásával, az elvi tételekből való merev, mechanikus kiindulással és az adatoknak e tételekhez való idomításával.

[…]

KÖVES ERZSÉBET: A második világháborút követő korszak, tehát a tágabb értelemben vett jelen megértésének egyik alapvető feltétele a második világháború történetének tudományos feldolgozása. Ennek ellenére vagy talán éppen ezzel összefüggésben a marxista történettudomány — úgy tűnik — hozzá sem kezdett ehhez a feladathoz, sőt a feladat meghatározása is egészen újkeletű, ez is az SzKP XX. Kongresszusának köszönhető. A második világháborúról megjelent könyveket, brosúrákat és pártfőiskolai előadásokat olvasva felismerhető az a legfeltűnőbb vonásuk, hogy az antifasiszta koalícióról szólva úgyszólván kizárólag a szövetségesek közötti ellentéteket kutatják, egyes művekből szinte már úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia tulajdonképpen nem a Szovjetunióval, hanem a fasiszta Németországai szövetkezett. Ezzel kapcsolatban szokássá vált az, hogy a nyugati hatalmak hadműveleteit lebecsülik, gyakran alig lehet a tényeket is megtudni. Felmerül az a kérdés, hogy vajon a polgári objektivizmus képzelt veszélye elleni harcban nem vesztettük-e el tudományunk bázisát, igazságérzetünket. Az antifasiszta koalíció léte, a szövetségesek egyezményei a háború alatt az emberek millióiban keltették fel végeredményben a béke és a békés haladás reményét. (…) Egy másik ilyen szembetűnő vonása, ha ugyanezt az említett irodalmat vizsgáljuk az, hogy történetírásunk eltorzítva ábrázolta és talán még ma is lebecsüli sok nemzet antifasiszta partizánháborújának és nemzeti ellenállásának jelentőségét. A XX. Kongresszus után e tekintetben is véget kell vetnünk a beismerő vallomásokon alapuló történetírásnak. (Taps.) Úgy tűnik, hogy egész sor országban az antifasiszta ellenállók a gyakorlatban sokkal szélesebben és eredményesebben alkalmazták a népfront-politikát, mint ahogy ezt egyes dogmatikus tételeik kifejezték és kifejezik.

[…]

LITVÁN GYÖRGY: Nem a történettudomány és a történetírás, hanem a történelemtanítás kérdéseiről szeretnék beszélni. (…) Hogyan festett az utóbbi években a történelem tanítása? Nem szeretnék ismétlésbe bocsátkozni, nem kell talán példákat felhoznom arra, hogy egyik evben az ellenkezőjét kellett tanítani annak, amit a másik evben tanítottunk, sőt ez néha havonta is megváltozott. Ezek az ellentmondások nemcsak arra vezettek, amiről Varga János elvtárs beszélt, hogy népünkben csakúgy mint az ifjúságban is erősen csökkent a történettudomány iránti megbecsülés, hanem egyenesen oda vezettek, hogy cinizmusra neveltük a magyar ifjúságot ugyanakkor, amikor állandóan a cinizmus ellen prédikáltunk. (Taps.) (…) Amikor a Szovjetunió élenjáró, példaadó szerepét állandóan, azt lehet mondani unos-untalan, néha indokolatlanul is, de igen sokszor ízléstelenül hangsúlyoztuk, ezzel a magyar ifjúságot nacionalizmusra neveltük. Amikor a Nyugat felé, a tőkés országok gazdasága, technikája, kultúrája felé nemcsak a valóságos, reális bírálatot mondtuk el, hanem valótlant is állítottunk, és semmibe vettük, ami ott van, létezik és érték, ezzel a magyar ifjúságot ugyanakkor, amikor szintén ellenkező frázisokat hangoztattunk, kozmopolitizmusra neveltük, mert hiszen ismerték legalábbis részben a tényeket, amelyeket mindenki ismerhetett.

[…]

KOSÁRY DOMOKOS: Magam is jártam iskolába, és a gyermekeimen keresztül látom az ifjúság történelemtanításának problémáit, és meg kell mondanom, hogy sokszor összeszorult a szívem azért, mert lehet, hogy a mi nemzedékünk sokat tévedett, lehet, hogy nem tudta levetni azt, amit az ellenforradalmi korszak beléje nevelt, de mindig volt bennünk valami hihetetlen erős akarás és odaadás abban a tekintetben, hogy az igazságot megtaláljuk, és sokszor az volt az érzésem, hogy ha nem vigyázunk, ifjúságunkból éppen az fog hiányozni, éppen az a feltétlen hit, hogy van történelmi igazság. Hányszor jöttek hozzám olyasmivel, hogy a középiskolai tankönyvben az szerepel részletesen, hogy Nagy Péter tüzérsége és katonái hogyan segítették Rákóczit a szabadságharcban. A diákok pontosan tudták, hogy ebből természetesen egyetlen adat sem állja meg a helyét. (…) A Szabad Népben megjelent, sok tekintetben valóban pozitív értelmű cikk, amely a nagy hibákat megírta, bár erősen lekerekítve. De nemcsak az volt a hiba, hogy az egyetemi jegyzet azt, hogy Hunyadi János nemzeti hős volt, Farkas Mihály szavaiból vezeti le, mintha másképp nem hitték volna el a hallgatók. (Derültség és taps.) Abban a tekintetben sem látom egészen megnyugtatónak a cikket, hogy arról ír: „Az a feladat állt ekkor történettudományunk előtt, hogy e munkák fényénél, Sztálin munkáinak fényénél vizsgáljuk felül egész tevékenységünket. Milyen feladat? Kitől eredt ez a feladat? Muszáj vállalni egy feladatot, amelyet valaki nem tart helyesnek? Ha pedig helyesnek látja, utólag lássa be. Nem mindenki vállal olyan feladatokat, amelyeket nem tart helyesnek. {Úgy van! Úgy van!) (…) Amikor a marxizmus kibontakozó kutatásával találkoztunk, amikor láttuk azokat az eredményeket, amelyeket a marxista történetírás felmutat, amikor kezdtük olvasni mindazt, amiből megtanulhattuk a felszabadulás után a társadalom fejlődésének törvényszerűségeit, akkor őszintén szólva a legjobban egy jelenség zavart meg, leginkább egy jelenség akadályozta meg azt, hogy egészében magunkévá tudjuk tenni azt, amit olvastunk és ez a következő volt. A marxizmus-leninizmus igazságai, megállapításai a társadalom fejlődéséről teljesen egyenlőségi jellel voltak feltüntetve mindazon nézetekkel, amelyek a sztálini korszak történetírásában akár szovjet, akár magyar történetírásában mint nézetek leszögeződtek, és ez ismét egy egyenlőségi jellel volt összekötve azzal, amit a marxizmus történetírásának hazai képviselői itt elmondottak egyénileg, személyileg. (…) Egyszer két évvel ezelőtt rámutattam arra, hogy vannak egyes marxista historikusok, akik XIV. Lajos módjára azt mondják, hogy „Le marxisme c’est moi” , (Élénk taps.) (…) Mostani felszólalásommal kapcsolatban nagyon könnyen elhangozhat az az észrevétel, hogy ez az a bizonyos jobboldali elhajlás, jobboldali hozzászólás, amiről a Szabad Nép cikke is beszélt, hogy ilyenek fel fognak bukkanni, ilyenek ellen védekezni kell. Nem tagadom, hogy ilyenek lehetségesek, és csak kettőt szeretnék mondani: az egyik tréfás, a másik nagyon komoly. A tréfás így hangzik: annak idején az Eötvös Kollégiumban volt a természettudományi szakosok között egy rendkívül konok családapa — családapának hívták a négyes csoport vezetőjét — akinek az volt az álláspontja, hogy az ajtón pontosan 11 órakor mindenkinek be kell jönni, mert aki 11 óra 5 perckor jön, vét a közösség ellen, és ennek gyakorlati biztosítására 11 órakor feltett egy vizesvödröt az ajtóra és aki gyanútlanul később tért haza, annak a nyakába szakadt a vizesvödör. A másik, nagyon komoly válaszom a következő: nem hiszem, hogy bárki annyira lebecsülne, hogy azt hinné, hogy én itt arra akarom bíztatni az ifjúságot, hogy ne a marxizmus-leninizmus útján akarjon haladni. Nem, abban akarunk az ifjúságnak segítő kezet nyújtani, hogy keresse meg a marxizmus-leninizmus igazságát, járjanak a marxista-leninista úton, ne személyek, dogmák és tévedések után induljanak, hanem kutassák a társadalmi fejlődés törvényszerűségeit, és akkor megtalálhatják azt a segítő kezet, amelyet mindnyájan, személyesen én is ennek a fiatal nemzedéknek nyújtani készek vagyunk. (Elénk taps.)

1956. június 1.

[…]

SZŰCS JENŐ: Mindnyájunkat, akik idejöttünk, a tudományunkért való felelősségérzet, aggódás hozott össze, az, hogy meg akarjuk tisztítani tudományunkat minden olyan elemtől, amely nem odavaló, és ha ezt tesszük, akkor nem hiszem, hogy eredményes lenne az a gyakorlat, ha továbbra is folyton az eredményekről próbálnánk beszélni. Kétségtelenül voltak eredmények, ezt senki nem vitatja, eredmények származtak elsősorban abból a helyzetből, amelyet a felszabadulás jelentett, abból, hogy azok az alapok, amelyek a múlt történetírásának alapjai voltak, elmállottak, lemállottak a magyar történelemből, és lehetőség volt arra, hogy most már valóban komoly, fontos kérdésekkel, a nép, a dolgozó, szenvedő, harcoló nép kérdéseivel foglalkozzunk történetírásunkban. Volt egy bizonyos fajta helyzeti előny, és ezt szeretném mondani arra vonatkozóan is, amit Andics elvtársnő hangsúlyozott, hogy t.i. 1948 körül volt itt egy maroknyi marxista csoport, amelynek munkájához semmi előzmény nem volt, amelynek mindent a gyökértől kellett kezdenie. Nem hiszem, hogy ez így volna, egyrészt mert bármennyire is elítéljük és el is kell ítélnünk a múlt évszázad tudományos történetírásának szemléletét, de kétségtelen, hogy hiba lenne, ha nem mutatnánk rá arra, hogy számos részletkérdésben, számos problémában támaszkodhattunk ezekre a polgári történetírás által felkutatott eredményekre, másrészt pedig — és ez sem mellékes — nekünk tulajdonképpen a marxizmus mellett történelemszemléletünkben volt még egy másik forrás is. Igaz, hogy mi a XVIII-XIX. század fordulója közötti időszakot nézve nem Katona történetszemléletéhez nyúlunk vissza, de visszanyúlunk Kölcsey, Petőfi történetszemléletéhez. A századforduló körül Adyhoz viszonyulunk és nem Szekfű Gyulához, hanem Móricz Zsigmondhoz és József Attilához. Zárójelben hozzá kell tennem, hogy elég hiba és eléggé szégyenteljes történetírásunk több mint tíz évére, hogy mindeddig nem vette komolyan számba ezeket a hagyományokat, nem látott hozzá kritikusan a történetírás eredményeihez és nem vizsgált meg például olyan kérdéseket, mint Szekfű Gyula működése, akinek pedig jelentős hatása volt korában, működésének ma is megvannak a következményei értelmiségünk körében. Mégsem történt meg eddig Szekfű oeuvre-jének elemzése, még kísérlet sem történt rá, eltekintve Szigeti József cikkétől, amely főleg filozófiai oldalról közelített a problémához. Elég szégyen az is, hogy 1940 körül nem történész, hanem valaki más foglalkozott Szekfűvel, lehet, hogy egyes vonatkozásaiban helytelenül, mégpedig Németh László. A kérdést tehát úgy kell felvetni, hogy éltünk-e úgy ezekkel a meglévő lehetőségekkel, ahogy lehetett volna. (…) Olvasóközönségünk adta meg tulajdonképpen a legfőbb kritikát az egész történetírásunkra. Ezzel kapcsolatban megemlítek egy nagyon szomorú, megdöbbentő példát. Látszólag jelentéktelen eset. A közelmúltban Hunyadi Jánosról tartottam egy előadást. Azoknál a részeknél, ahol a bárói anarchia kérdését tárgyaltam, vagy azt, hogy bizonyos döntő kulminációs pontokon, 1442-ben és 1456-ban nem az uralkodó osztály védi meg a hazát, hanem a nép, a jobbágyok és a városlakók, a közönség arcán jól érzékelhetően kétkedés, gunyoros mosoly bujkált. Érdekelt a dolog, és az előadás után elbeszélgettem az emberekkel. Nem hitték el ezt az alapvetően mélységes igazságot, pedig valóban történeti igazság, hogy feudális anarchia volt, nem védték az ország határait, csak a nép védte. Nem hiszik el, mert egy csomó olyan dolgot kaptak, amit nem hittek el, és így elsikkadt a hitük a történetírásban. (…) Felhozok egy jellegzetes példát az aktualizálásra. Az egyetemen 1949-1952 között meglehetősen uralkodott az aktualizálás hangulata. Egy alkalommal egy XVIII. századi témával kapcsolatban, ahol éppen a Péró felkelésről volt szó, az egyik szemináriumidolgozat-készítőt szenvedélyesen felelősségre vonták, hogy miért nem vont negatív párhuzamot Péró és Tito bandája között. 1945 után az egyetemi fiatalok körében megindult a történelmi materializmus felfedezése, lázas gondolkozás, kísérletezés, és ez azután 1949-1953 között elfulladt. Teljesen indokolt tehát, ha bizonyos fajta cinizmust állapítunk meg az ifjúság egyes rétegeiben.

[…]

I. TÓTH ZOLTÁN: Amikor 1953-ban a Történettudományi Kar élére állítottak, egyik legfőbb törekvésem a tudományosság szellemének meghonosítása volt az egyetemen. A középiskolai módszerek eltávolítása volt az első feladat, az első lépés pedig az, hogy azonnali hatállyal radikálisan megszüntettük az anyagkövető szemináriumokat, a dogmatizmus, a sematizmus, a szolgai gondolattalanság fő fészkeit. A tudományos légkör megteremtésére irányuló igyekezetünk nem minden esetben váltott ki felülről kedvező visszhangot. Az anyagkövető szemináriumok radikális felszámolásában például egy időben a fokozatosság elvének a mellőzését látták. A tapasztalatok azonban bennünket igazoltak, mert a fokozatosság helyes elve nem abban áll, ha lépésről-lépésre csökkentjük a rossz mértéket, hanem abban, ha elölről kezdjük a jót, és a jót növeljük fokozatosan az elérhető legmagasabb mértékig. Más esetekben tudományosságra törekvésünkben az egyetem oktatói jellegének elmosódását látták, a tudomány pártolását pedig inkább az Akadémiára hárították át. (…) A hallgatók tudományos munkájának legfőbb akadálya a túlterhelés, az időhiány, ami jórészben, ha nem is kizárólag, a mereven értelmezett óralátogatási kényszer következménye. A hallgatók nem érnek rá tanulni, mert túl sokat tanítjuk őket. A túlzott padhoz kötöttség sokszor elszürkíti az egyetemi életet, diákszóval élve robottá teszi az óralátogatást. A merev kötöttség dogmája, különösen korábban, a mindent megtanítás tendenciáját szülte, mindent pedig néhány egyetemi év alatt nem lehet megtanítani; meg lehet azonban tanítani a tudományos gondolkodás módszerét. Ha az egyetemi hallgatónak nem a memóriája, hanem a gondolkodás lesz a legfőbb szellemi fegyvere, akkor lesz igazán egyetem az egyetem. (…) Az egyetem oktatói és hallgatói nem érzik jól magukat ebben a taposómalomban. Az oktatók a tudomány egyenrangúságát követelik az egyetemen, és alkotó munkájukkal kívánják megtermékenyíteni, színessé, élővé, gazdaggá tenni oktató munkájukat. A hallgatók legjava pedig ég a vágytól, hogy időt nyerjen, fizikai értelemben vett időt a tanulásra, a tudomány művelésére, a kultúra elsajátítására. Le kell venni a béklyót a lábakról és szabad futást engedni az egyetem embereinek, fiatalnak, idősebbnek egyaránt.