A sajtó és a tájékoztatás kérdéseiről

Vita a sajtó és a tájékoztatás kérdéseiről

1956. június 27.

Vitavezetők: Losonczy Géza, Horváth Márton, Máté György

Elnökség: Hollós Ervin, Huszár Tibor, Kéri János, Komor Imre, Nógrádi Sándor, Tánczos Gábor

[…]

NAGY PÉTER: A dolgozó osztályok létérdeke tehát a demokratikus kormányzás, nálunk viszont benyomásom szerint nem kis mértékben az valósult meg a gyakorlatban, hogy a népet kiskorúnak néztük és valahogy azt hittük, hogy ha teljesen szabadon elmondhatja véleményét és gondolatát a fórumon és a sajtóban, akkor könnyen valamiféle ellenforradalmi hangulat, ellenforradalmi erő fog megnyilatkozni. Az igazságot nagyon sokszor csak háromszorosan megszűrve és nem egyszer rózsaszín habbal tálaltuk. Ebből következett meggyőződésem szerint a sajtóban is a demokrácia egyre fokozódó megcsonkítása, az, hogy az ügyek ismerete és intézése egyre szőkébb körre szorult. (…) A demokráciát véleményem szerint többék között az választja el minden másfajta kormányzati formától, hogy nem oszlik valamiféle eleve elrendeltet és folytán vezetőkre és vezetettekre, mindenkinek a tarsolyában ott a marsallbot, amelyet a nép bizalmából elővehet, de ha a nép bizalma elfordul tőle, akkor azt vissza kell hogy süllyessze oda. (Elénk hosszantartó, majd ütemessé váló taps.) A politika pár excellence emberi jelenség, a politikai vonal természetesen emberekben, az azt hirdető és megvalósító vezetőkben jelenik meg a vezetettek előtt. A politikai vonalvezetés demokratikus megváltozása menthetetlenül személyi változásokat is jelent a politikában. (Élénk hosszantartó, majd ütemessé váló taps. —Közbeszólás: Kire gondol? — Derültség. Taps.)

[…]

TARDOS TIBOR: Milyen egyszerűen történt száznyolc évvel ezelőtt a magyar sajtószabadság kiküzdése: (Derültség és élénk, majd ütemessé váló taps.) Vasvári és Petőfi ott tébláboltak Heckenasték nyomdája előtt és Heckenast bácsi jó hangosan azt mondta: „Nem tehetem, nem lehet kinyomtatni, cenzúra van! (Derültség.) — ám odasúgta ifjú ostromlóinak: „Foglaljanak le egy sajtót...” (Derültség.) És Petőfiék arkangyal arca szélesre húzódott és így szóltak fennhangon: „A nép nevében ezt a sajtót lefoglalom! (Taps.) És rátették a kezüket egy régi-régi, fekete, olajos, avult gépre. Es Magyarországon kézrátevéssel, mint Patagóniában a gyógyulás, megtermett a sajtószabadság. (Derültség és taps.) A Petőfi szobrok évek óta kérdően ránk tekintenek — szigorúan, gyűlölettel. Nekem úgy rémlik, hogy épp a sajtó szabadságát kérik számon tőlünk. (Taps.) (…) A sajtószabadságot Magyarországon —- akárcsak néhány más országban — a dogmatikus gondolkodásmód, a dogmatikus állam vezetés és pártvezetés csorbította meg. Megcsorbította és redukálta ugyanannak a káros elvnek alapján, amely megcsorbította és redukálta az önálló gondolkodást. (…) Nézzük meg most röviden ennek a hamis előremutatási elméletnek egy másik oldalát. Ez a „népünk még fejletlen, még nem érett meg a demokráciára, félreérti a dolgokat stb.” elmélet. Ez névleg abból a különben történelmi tényből táplálkozik, hogy a magyar nép volt az utolsó csatlósa Németországnak. Ez a szomorú esemény már rég elmosódott volna az évek óta folyó szocialista építés során. A dogmatikus vezetésnek azonban a „fejletlen népre vonatkozólag egyre újabb és újabb úgynevezett bizonyítéka az volt, hogy a magyar nép az 1948-ig tartó kezdeti viharos fellendülés után valóban nehezen és rossz kedvvel fogadta el a dogmatikus vezetést, az ebből kivetkező önkényeskedést, az erőszakos kollektivizálási politikát, a koholt pereket, a kitelepítéseket — egyáltalán a dogmát, a bürokratizmust es a többi között éppen a bürokratikus sajtó termékeit. (…) A párt — mi vagyunk, a mi egyre növekvő csoportunk (Úgy van!), mi, akik az eszményt tartjuk fel lobogónak és a humanizmus emberszerető elveit. Mi, akiket a nép és a haza gondjai foglalnak el egyre kizárólagosabban. Előremutató kritikát kérnek tőlünk. Mi előre mutatunk — pontosan abba az irányba, amerre a XX. Kongresszus beláthatatlan távlatú perspektívája látszik a horizonton. Mellettünk van mindenki. (Elénk taps.) A mi szövetségesünk a születő tudomány. A mi szövetségesünk az emberek igénye a levegőre. A mi szövetségesünk a csontok és inak szava, amelyek nem akarnak gránátok alatt recsegni és repeszek alatt nyekkenve szétszakadni. Mellettünk vannak az ősi kultúrák és a modern technikai kutatások — mellettünk van Lenin, aki kiszámította az embernek a földgolyón a forradalmat és mellettünk van Petőfi, aki megadta a Kossuth Lajos utca egyik házában ennek a népnek a sajtószabadságot. Legyen a tietek magyarok, mondta. Ennél fogva — elvehetetlen. (Elénk ütemes taps. Felkiáltások: Kiadni ezt a beszédet! — Közölje a Szabad Ifjúság!)

[…]

DÉRY TIBOR: Nem teszik fel elég világosan azt a kérdést, hogy végeredményben hogyan kerültünk oda, ahol ma vagyunk. Mi az oka gazdasági bajainknak? Mi az oka lelki bajainknak? Mi az oka, hogy társadalmunk egésze nem érzi jól magát a bőrében? Három közkeletű feleletet kapunk ezekre a kérdésekre hivatalos helyről. Az egyik a személyi kultuszról szól, a másik a dogmatizmusról, a harmadik a demokrácia hiányáról. De hogyan jöhetett létre a személyi kultusz, hogyan jöhetett létre a dogmatizmusnak ez a kíméletlen egyeduralma, amely megbénította nemcsak életünket, de gondolkodásunkat is? Mi az oka a demokrácia hiányának? (…) Azt hiszem, bajaink kútforrása a szabadság hiánya. (Élénk taps.) Hogy félreértés ne essék, szabadság alatt én az egyénnek a szocialista társadalom kötelességei által korlátozott szabadságát értem. (Felkiáltások: Mi is.) (Taps.) Mind gazdasági, mind érzelmi, mind szellemi területen. Azt hiszem, a baj ott van, hogy társadalmunkban az egyén szabadsága nincs arányban társadalmi kötelezettségeivel. (Taps.) (…) Tisztában vagyok természetesen azzal, hogy egy hibás gondolatot úgy lehet a legkönnyebben nyakoncsípni, ha elkapom annak az élő személynek a nyakát, amely teljes és többnyire igen tekintélyes testsúlyával kifejezi (derültség) és alkalmazza ezt a hibás gondolatot. (Derültség és taps.) További megjegyzéseim során magam is kénytelen leszek személyes példákkal illusztrálni gondolataimat. Azt is elismerem természetesen, hogy amig ezeket a hibákat szóban és főképp gyakorlatban megtestesítő személyek a helyükön maradnak, addig a politikai bírálatnak az a dolga, hogy a lehető leggyorsabban távozásra bírja. (Úgy van! TJgy van! — Élénk taps.) Sőt tovább megyek, hallottunk és hallani most is olyan hangokat, hogy hagyjuk már abba a hibák felhánytorgatását, és hogy építő kritikát kérünk. Ha a szavaknak van valami értelmük, akkor én is építő kritikát követelek, amikor a lényeges gondolatokra szeretném irányítani a figyelmet, de ennek az építő kritikának az égvilágon semmi köze ahhoz, amit ők követelnek. (Úgy van! Úgy van! Taps.) Vannak ezek között az elvtársak között, akik egy évtized óta hibát hibára halmoznak, de a rövid két hónapja tartó országos bírálat már megfekszi a gyomrukat. (Élénk taps.) Már megálljt kiáltanak, nem szólva azokról, akik ha a politikai körülmények ezt megengednék, a legszívesebben az ügyészi, és a rendőrséget hívnák! (Úgy van! Úgy van! Taps.) Optimista vagyok abban elvtársak, hogy ennek az elmúlt rendőrségi korszaknak egyszers-mindekkora vége szakadt és ha ma egy tisztességes ember a szocialista haza építésében a szavát hallatja, akkor tisztességtelen eszközökkel nem lehet többé elhallgattatni. (Úgy van! Úgy van! Hosszantartó élénk taps.) Optimista vagyok abban is, hogy azért azok, akik ma gondolkodásunknak és politikai cselekvésünknek, egyszóval a szocialista demokráciának a fő kerékkötői, igen rövid időn belül el fognak távozni a színpadról. (Úgy van! Úgy van! Élénk taps.) (Közbeszólás: Nagyon optimista, Déry elvtárs!) De nem vagyok optimista abban, hogy a mögöttük soron következő kisebb kerékkötőktől megszabadulunk-e belátható időn belül. (Taps.) Amíg bírálatunk szinte fő súlyával személyek ellen, a hibás politikai gyakorlat ellen fordul és nem vizsgálja meg azt szigorúan marxista-leninista módszerrel, vajon nincsenek-e eszméink rendszerében is bizonyos tévedések, addig óhatatlanul csak azt az egy sovány eredményt fogjuk elérhetni, hogy a rosszat egy kisebb rosszal cseréljük fel és hogy az ország szekerét sánta versenyparipák helyett sánta szamarak fogják húzni. (Taps.) (…)Vizsgáljuk meg a mai helyzetet. A vitákban résztvevő és az azokat hallgató elvtársak nem figyeltek fel egy különös körülményre. Nem veszik észre, hogy csak azért vitázhatnak, mert, hogy úgy mondjam, felsőbb engedélyük van a vitára. Nem veszik észre, hogy többé-kevésbé önkéntelen protagonistái egy játéknak, amelyet nem ők terveztek. (Közbeszólás: Már nem! — Felkiáltás: Túlmegy a játék a tervezőn!) 1500-2000 ember, nagyjából mindig ugyanazok, az egyik vitáról a másikra járnak és az egyik gyűlésen az egyik szakmai réteg, a másikon a másik adja ki keservét és ezzel többé-kevésbé meg is nyugszik, mert visszanyerte szólásszabadságát, bíráló szabadságát és vele együtt reményeit is. Puffogtatjuk szavainkat, örömünk telik bennük, mint egy gyermeknek a vásári trombitában és nem vesszük észre, hogy szavaink szavak maradnak, reményeink egyelőre meddők és a gyakorlati tények körülöttünk nemigen változnak. (Közbeszólás: Elég baj — Taps.) Nem tudom magamtól elhárítani a gyanút, hogy mindez egy jól átgondolt lélektani terv keretében engedélyeztetik és támogattatik, mert ha a kazánban túlságosan megnőtt a gőz nyomása, akkor ki kell nyitni a szelepet. Megkaptuk a szólásszabadságot egy-egy óvatosan elhelyezett fék segítségével és most már lecsillapulva, sőt tetszelegve hallgatjuk a saját hangunkat, körös-körül az országban azonban nagyjából minden marad a régiben. Nem hozok fel példákat, erről a jelenlévők, mindegyikük a maga szakmájában többet tudnának, de mi lehet ennek mégis az eredménye? Az, hogy a cselekvés elsőszülöttségi jogát eladjuk egy-egy jó szónoklat lehetőségéért. (Taps.)

Teljesen nyilvánvaló számomra, elvtársak, amikor ezt a mi sokat szenvedett országunkat nézem és amikor összehasonlítom azt, ahol ma vagyunk azzal, ahol lehetnénk, amikor egyfelől a nép sebeit, másfelől erejét vizsgáljuk, teljesen nyilvánvaló akkor számomra, elv társak, hogy jelenlegi gyakran áldatlan, gyakran nyomorúságos állapotunkat csak kis részben köszönhetjük emberek tévedéseinek. (…) Meg kell keresni szocialista rendszerünkben azokat a hibákat, amelyeknek következményeképp nemcsak a vezetés él rosszul a hatalmával, hanem mi magunk sem tudunk egymással azzal az emberséggel bánni, amelyet egymástól megérdemlőnk. Szerkezetbéli hibákról van itt szó, amelyek szükségtelenül megnyirbálják az egyén jogait és feleslegesen növelik terheit. Mint író szólok ezekről a dolgokról, akinek egyetlen témája és anyaga az ember. Az én elégedetlenségem és az én bírálatom akkor kezd működni, amikor boldogtalannak látom az embert. Nem vagyok közgazdász, nem vagyok politikus és nem ártom magam egyik mesterségbe sem, de az emberszeretetem politizál. Abban a pillanatban jelzéseket és figyelmeztetéseket ad le, egyre hangosabban és egyre szenvedélyesebben, amikor szeretetem és mesterségem tárgya, az ember szükségtelenül szenvedni kezd. [Taps.) Szocializmust akarunk teremteni ebben a mi hazánkban és eközben megtörténik az a példátlan eset, hogy éppen azt felejtjük ki, sőt vonjuk ki a rendszerünkből, ami pedig a szocializmus alapja: az emberben való bizalmat.

[…]

LOSONCZY GÉZA: Az itt felmerült kérdések politikailag alapvetően tisztáztak egy kérdést, amelyet ennyire élesen az én tudomásom szerint nem vetettek fel még a Petőfi Kör eddigi vitáin, ez pedig az elmúlt 6-8 esztendő peri-odizálásának kérdése. Hogy 1949 és 1953 között pártunk egy hibás és szektáns úton járt, erről beszél a mindeddig közzé nem tett júniusi határozat. Ugyanakkor az, hogy 1953 júniusa óta a XX. Kongresszusig egységes volt-e az utunk, folyamatos és töretlen volt-e júniusi út, mint hallottuk nem egyszer állítani, vagy pedig ezen az úton törést jelentett 1955, arra vonatkozóan itt ezen a vitán hallottunk először világos és félreérthetetlen állásfoglalást. Ha nem látjuk 1955 szerepét a maga valóságában, tehát mint törést a júniusi úton és egy olyan fordulatot, amely tartalmazta 1949-1953 restaurációjának igen lényeges elemeit, akkor lényegében nem tudjuk világosan áttekinteni a mögöttünk lévő periódust és ennek következtében nyilvánvalóan nem tudnók helyesen felmérni az előttünk lévő feladatokat sem. (…) Konkrét példákkal illusztrálták előttem és ebben a tekintetben semmiféle vita nem volt, egyetlenegy felszólaló és egy másik felszólaló között sem, hogy a tájékoztatás állapota, a mai sajtóban messzemenően nem kielégítő, sem belpolitikai, sem külpolitikai, sem pedig gazdasági és kulturális tekintetben. Én nem akarom ezeknek a példáknak számát tovább szaporítani. Inkább egy szempontot az elmondottakhoz hozzátennék: nem kielégítő morálisan sem. Engedjék meg, hogy erre vonatkozólag egy-két példát említsek. Itt van a Nagy Imre-kérdésnek a sajtóban való tárgyalása 1955 folyamán. Tagadhatatlan, hogy pártunkon belül ma is vannak nézeteltérések ennek a kérdésnek a megítélésében, bár az is vitathatatlan, hogy a XX. kongresszus óta mind szélesebb és szélesebb rétegek vélekednek vagy látnak valóban tisztábban ebben a fontos problémában. Én most nem is a kérdés érdemi részéhez akarok hozzászólni, de mindenképpen fel akarom vetni a sajtómorál, a sajtóerkölcs szempontjából azt, hogy lehetséges-e, helyesebben erkölcsös-e támadni valakit anélkül, hogy meghallgatnék és véleményének, védekezésének ugyanolyan nyilvánosságot biztosítanánk, mint az ellene elhangzott támadásoknak. Egyesek, akik figyelemmel kísérték a sajtót, úgy mondják, hogy Nagy Imre személyét és politikáját még az áprilisi határozaton is messze túlmenően támadta a pártsajtó és a nem pártsajtó az 1955-ös év folyamán. (Úgy van!) De miért nem lehet eleget tenni a sajtóerkölcs és a nép ama követelésének, hogy hallgassák meg ebben a kérdésben Nagy Imrét is. Felvetődik az a kérdés, hogy annak idején, amikor a Központi Ellenőrző Bizottság Nagy Imre elvtárs kizárását elhatározta, erről az elhatározásáról szóló közlemény miért nem jelent meg a párt központi lapjában, miért kellett megjelennie a Pártépítés c. folyóiratban? (…) Máté elvtárs foglalkozott itt bizonyos klasszikus újságírói műfajok, így a publicisztika meglehetős elsorvadásával. Mi ennek az oka? Véleményem szerint alapvető oka az, hogy az ország politikai helyzetének előbb vázolt alakulása során az újságírók tényszerűen és elemző módon nem nyúlhatnak hozzá az ország élete politikai alapproblémáihoz. Lehet-e vajon elemző módon történetileg is tényszerűleg tárgyalni olyan hallatlan fontos kérdést, hogy csak néhányat említsek, mint a magyar-jugoszláv viszony, a Rajk-ügy, a Nagy Imre-kérdés, a XX. kongresszus után kialakult problémák, a személyi kultusz kérdése az ország alapvető gazdasági kérdései, valóban őszintén és az igazságnak megfelelően a bürokrácia elleni harc és a racionalizálás kérdése és így tovább és így tovább.

[…]