A műszaki fejlesztés és a fiatal értelmiség problémái

A MŰSZAKI FEJLESZTÉS ÉS A FIATAL ÉRTELMISÉG PROBLÉMÁI

A DISZ Petőfi Körének vitája 1956. október 10-én a Közgazdaság-tudományi Egyetem

nagytermében

VITA VEZETŐ: Kiss Árpád

ELNÖK: Kázmér Sándor és Hegedűs B. András

[…]

KISS ÁRPÁD: A műszaki fejlesztést az első ötéves terv időszakában több tényező gátolta. Én a tényezőket elemzésük során két csoportra bontanám. Az egyik csoport: az iparpolitikai tevékenység. Iparpolitikánkat az első ötéves terv időszakában számos területen a voluntarizmus, az objektív adottságok nem kielégítő figyelembevétele jellemezte. Az ipar fejlesztésében a nagy számokra törekedtünk, hogy az általunk kialakított mutatórendszerben minél nagyobb és minél tetszetősebb eredményeket érjünk el. E nagy számokra való törekvés hozta magával, hogy a termelés mennyiségi mutatói mellett az ipar fejlesztésében a napi termelési feladatok teljesítésében is háttérbe szorultak a minőségi gyártás követelményei. (…) A nagy számokra, a kiemelkedő, propagandisztikus szempontból is jelentős nagylétesítményekre való törekvés behatolt természetesen a sajtóba is, a műszakiak körében végzett egyéb propaganda területére is. Ez sem hatott kedvezően az ipar műszaki színvonalára. Mérnökeink, technikusaink Sztálinváros fejlesztéséről nap mint nap sokat, a nemzetközi műszaki fejlődésről keveset olvashattak. A tervezők, a kutatók munkája e nagylétesítmények megvalósítására volt beállítva. Ez a műszaki propaganda elterelte a figyelmet az egyes műszaki dolgozók közvetlen, saját és sajátos üzemi feladatairól. (…) Együtt járt ez ugyanakkor azzal az iparpolitikával is, amelyet Jánossy akadémikus elvtárs A Műszaki Életben nemrég romantikának nevezett. Tervezési módszerünk is a nagy számokra való törekvést szolgálta. Nem reális célokat tűztünk ki magunk elé és a nagy számok teljesítésére törekedtünk. Ez magával hozta, hogy a gazdálkodáshoz feltétlenül szükséges tartalékokat belevetettük a termelésbe, a ma termelését gyakran a holnap eszközeivel teljesítettük és így valóban elfogyasztottuk az aranytojást tojó tyúkot. (…) Összefoglalva: iparpolitikánk - nagy eredmények elérése mellett, új, korszerű nagylétesítmények létrehozása, új gyártási ágak meghonosítása, tehát mindezen komoly pozitívumok mellett, a műszaki fejlesztés objektív előfeltételeit nagymértékben csökkentette. Ma már időnk legnagyobb részében a műszaki fejlesztés kérdése helyett a termelés folyamatosságát biztosító mindennapi feladatokkal foglalkozunk.

A műszaki fejlesztés kérdésének nem kielégítő alakulása összefügg az ipar szervezetében kialakult helyzettel. A tartalékoknak előbb említett módon a termelésbe való bevetése nagymértékben erősítette és a centralizmus legszélsőségesebb híveinek álláspontjához képest is fokozta az iparvezetés centralizmusát. Kevés anyagot és kapacitást sok igénylőnek tudniillik csak centrálisán lehet elosztani, és minthogy nálunk az egyes tárcák közötti profil megosztása igen kiterjedt volt - és sajnos még ma is az -, nem ritka eset, hogy ezt a sorolási feladatot a népgazdaság központi szerveinek, nemegyszer a Minisztertanácsnak kell elvégeznie. Ez azt jelenti, hogy az esetek igen nagy számában ma két-három szinttel magasabban döntenek egy-egy kérdésről, mint ahogyan az összes tényezőket áttekinteni és ténylegesen kézben tartani egyáltalában szükséges és lehetséges. Ez viszont arra a következményre vezetett, hogy megszaporodtak a formális döntések.

[…]

SÁNDOR PÉTER: Elsősorban a személyi kultuszról és annak műszaki összefüggéseiről szeretnék beszélni. Minden műszaki embert - de a gazdasági életben dolgozó embert is - bizonyos mértékű nyugtalanság tölt el amiatt, hogy a szellemi élet másik területén - tehát az irodalom és a művészet területén - a fejlődés lényegesen gyorsabb, sokkal határozottabb, mint a mi vonalunkon. (…) Azt hiszem, hogy a hallgatóság nagy része ismeri a politikai tanulmányaiból azt a gyönyörűjelenetet, amikor Sztálin megtanítja a mérnököket tankot tervezni. Miután megmutatják neki a tankmodellt, a két páncéltoronyból levett egyet, és közli, hogy ennek súlyát tegyék a páncélba, és akkor jó lesz. Ilyen formájú beavatkozás az irodalomba nem látott napvilágot... (Élénk közbekiáltások: Dehogynem! Sztálin és a szovjet nyelvtudomány!) Egy másik példa: nálunk vita volt arról, hogy a kombájn nagy vágó-szélességű vagy kisvágó-szélességű legyen-e. Bemutatták a kombájnokat, a kisvágó-széles-ségű kombájn sokkal mozgékonyabb volt, egyes szakemberek szerint a mi kis parcelláinkra és a dombvidékek megművelésére is alkalmas volt. A döntés azonban az volt, hogy a kisvágó-szélességű kombájn az kulák kombájn, és így azt nem lehet alkalmazni. (Elénk derültség.) Meg kell említenem azt is, hogy Rákosi Mátyás a róla elnevezett üzemben a csőgyártás technológiája tárgyában adott értékes tanácsokat. (Derültség.) (…) A személyi kultusz másik velejárója: a műszaki ember lebecsülése. Most a műszaki ember lebecsülésével kapcsolatban szeretnék néhány példát felhozni. Körülbelül 1950-ben történt - amikor tüzelőanyag- és energiagondok voltak hogy Zsofinyecz elvtársnak - aki akkor még kohó- és gépipari miniszter volt, az volt az első utasítása, hogy a rajztermekben le kell zárni a fűtőtesteket. 1954-ben - tehát az 1953. évi júniusi határozatok után - a Gheorghiu-Dej gyárban Bíró miniszterhelyettes elvtárs utasítására a műszaki értelmiség túlnyomó többségét hosszabb időre a hajókra rendelték rozsdát tisztítani. (Derültség.) Sajnos ez nem nevetséges, hanem szomorú. Bíró elvtársnak ezt szóvá tették egy aktívaülésen, és ő- az aktívaülés jegyzőkönyvéből is tanúsíthatóan - visszaszólt: Igen, én adtam ki az utasítást. Amikor ezzel kapcsolatban vita alakult ki, azt mondta: nem baj, legalább a műszakiak megtanulnak dolgozni. (…) Nem tudjuk, hogy a felső vezetés mit kíván a műszakiaktól. Nyilvánvaló, hogy ma már nem kívánja tólünk, hogy minden gyártmányból minden típust fejlesszünk. Ez természetesen abszurdum lenne, bár hosszú éveken át ez volt a kívánság. Most már csak bizonyos gyártmánycsoportokat akarnak gyártani, ami nagyon helyes. Példaképpen kiragadom az autóbuszipart és a híradástechnikát. Ezek magyar nemzeti profilok. Ahhoz, hogy jó autóbuszokat tudjunk gyártani, különleges szerkezeti acélokra van szükség. Ahhoz, hogy könnyű legyen az autóbusz, különleges alumíniumfajtákra, üveggel erősített műanyagra van szükség. Ahhoz, hogy a legmodernebb rugózást alkalmazzuk, speciális gumitömlőkre van szükség. Mindegyik olyan téma, amit egy külföldi Ikarus gyár úgy old meg, hogy bemegy egy boltba, és megvásárolja azokat. Nálunk azonban mindegyiket egy kutatóintézetnek kell kiadni, mert hiányzanak. Nálunk az elektromos iparban a szigetelek és a műanyagok százai szükségesek a modern gyártáshoz, azonban ezeknek az igénybevételéről nem tudunk gondoskodni, mert mindent magunk akarunk kifejleszteni. A híradástechnikai gyártmányok fejlesztéséhez különféle alap-, segéd- és félgyártmányok szükségesek. Ez azt jelenti, hogy majdnem az egész kutatási frontot tovább kell vinni azért, hogy tartani tudjuk a kiválasztott néhány területen a gyártás színvonalát. Ez azt jelenti, hogy mivel külföldön 2500 millió ember él, Magyarországon 10 millió, tehát az egy főre jutó szellemi kapacitás szervezettségének 250-szer akkorának kell lennie, mint a világ átlaga. (Élénk taps.) Nem akarok frázisokat mondani, de frázissal úgy lehetne ezt jellemezni, hogy ez burzsoá nacionalizmus.

[…]

MÁTÉ GYÖRGY: Mennyiben gátolták a mi műszaki előrehaladásunkat a sztálinista dogmatikus nézetek? Azt hiszem, hogy elsősorban az osztályharc állandó éleződésének elmélete fejeződött ki a műszaki értelmiség és az értelmiség egésze iránti bizalmatlanságban. Olyan légkört eredményezett, hogy senki sem volt elég jó. Nem volt jó az értelmiségi, mert értelmiségi volt. Nem volt jó a régi értelmiségi, mert régi volt. A végén már nem volt jó a munkásértelmiségi sem, mert az meg értelmiségi volt. (…) A másik terület, amelyen e dogmatikus nézetek jelentkeztek és igen károsan jelentkeztek, a technikai fejlesztésnek, egyáltalán a technikának a lebecsülése volt. Úgy vélem, hogy amikor az egyik oldalon hatalmas pazarlás folyt, ugyanakkor a másik oldalon oktalan takarékosság volt észlelhető a technikai fejlesztés terén. Az az elv uralkodott, hogy a műszaki fejlesztést ingyen kell csinálni. Ennek az elvnek főképviselője maga Rákosi Mátyás volt, aki az 1955 novemberi ülésen ki is nyilatkoztatta, hogy fejlesszenek, de pénzt ne kérjenek hozzá. Nem tudom, hogyan gondolták, amikor a baráti országokban is, a velünk versengő külföldi országokban is egyre nagyobb összegeket költenek fejlesztésre. Ugyanez vonatkozik a laboratóriumokra. ígértek üzemi laboratóriumokat, mert elismerték, hogy szükséges. Összehasonlításul: a mi gyárunk üzemi laboratóriumában csak tizedannyi ember dolgozik, mint a hasonló szovjet, vagy csehszlovák gyáraknak az üzemi laboratóriumában. Változás nincs ezen a vonalon. A harmadik, amire már Sándor elvtárs is rámutatott, az a kémhisztéria, amely a műszaki területen oda vezetett, hogy mindennel szemben elzárkóztunk, ami külföldi, attól is, akitől és amiből tanulhattunk volna, és ennek következménye az, hogy mindent elölről kezdünk. Licencvásárlásáról a magyar műszaki fejlődés területén az elmúlt nyolc évben alig hallottunk, holott ezeket a problémákat, amelyeket Sándor elvtárs említett, azon keresztül is meg lehet oldani, hogy nemcsak importálunk olyan eszközöket, amelyeket nem tudunk kikutatni, hanem megvásároljuk a licenciát, és akkor elkezdjük csinálni ott, ahol a külföld most tart. (…) Mi a biztosítéka annak, hogy a restaurációs kísérleteknek gátat vetünk? Én úgy gondolom, hogy új gazdasági politikát, amelyet a határozat rögzít, csakis politikai tartalmával együttesen, a demokratizmus légkörében, a népfrontpolitikával együttesen, az egész nép összefogása alapján lehet végrehajtani. Nem lehet külön az egyik oldalon erőszakosan dogmatikus, általános politikát csinálni, és a másik oldalon egy külön demokratikus gazdaságpolitikát. Ilyet nem lehet csinálni! Ez fából vaskarika! Vagy végigvisszük a népfront politikáját egészében, és ugyanakkor megvalósítjuk az iparban és a népgazdaság egészében az új szakasz gazdaságpolitikáját, amelytől várható a műszaki fejlesztés előrehaladása, vagy pedig továbbra is egy helyben fogunk topogni. Úgy vélem, hogy van ennek egy biztató jele és ha az elvtársak talán nagyon távoli példának is fogják venni, mégis el kell mondanom, hogy mielőtt idejöttem, végigmentem üzemünk nagyöntőjének műhelyén, ahol a faliújságon fenn voltak a napokban eltemetett mártírjaink képei.[1] Tintával alá volt írva: „Nem felejtünk!” Ezeket a képeket az üzemnek a munkásai tették ki, láthatóan anélkül, hogy felülről bármiféle utasítást, vagy szempontot kaptak volna. Enélkül írták oda, hogy nem felejtünk. Megértették, hogy miről volt és van itt szó.

KÁZMÉR SÁNDOR elnök: A következő kérdés érkezett be: „Mi a meztelen igazság a magyar uránérc és annak további sorsa körül?” (Hosszan tartó nagy taps.)

KISS ÁRPÁD: (Élénk taps) Úgy gondolom, hogy arra a feltett kérdésre, hogy mi a mezítelen igazság a magyar uránérc és annak további sorsa körül, Önök nem kívánnak itt tőlünk mérlegszámokat, mert hiszen ez nem is fórum arra, hogy a tervet itt megtárgyaljuk. De a mai megbeszéléssel, a műszaki fejlesztés kérdésével összefügg, hogy a magyar energiaszükséglet fedezésére bőven elegendő, és ezt a Magyar Népköztársaság területén bányászott uránérc - bármilyen fejlesztést előirányozva - biztosítani fogja. (Élénk taps.) Azt mindenesetre közölhetem, hogy a világpiaci ár felett termelünk, mint ipari ágazataink legnagyobb részében, ennélfogva ez is dotációt igényelne. A világpiaci árak csak a legutóbbi időkben alakultak ki, ha jól emlékszem, ércben uránkilogrammonkint tíz dollár körül alakult ki mostanában. Tekintettel arra, hogy a magyar bányászat ipari méretekben még nem folyik, ezért az önköltsége sem alakult ki. Kezdeti stádiumban önköltségi számokra következtetni sem merek még. (Felkiáltások: Mennyiért adjuk?) Tekintettel arra, hogy ipari méretekben még nem történik termelés, nem adjuk el.

[…]